fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar

Fender Telecaster

Fender Telecaster

Ez hosszú lesz, de sajnos ez egy olyan téma, ami mindig hatalmas izgalommal tölt el. Így is csak a lényegre szorítkozom, különben napokig olvashatnátok. Ne haragudjatok rám!

 

Amikor tizenkét éves voltam, Imi, a bátyám kapott egy gyönyörű könyvet, a címe Nagy gitárkönyv volt. A gitár történetéről szólt a kezdetektől (az akkori) napjainkig, és gyönyörű színes képek voltak benne mindenféle gitárokról. Rengetegszer végig nézegettem nagyon figyelmesen, és volt egy oldal, amin mindig rengeteget elidőztem. Egy kétoldalas képnél egy fantasztikus 1952-es Fender Telecasterről. Akkor sem tudtam, és most sem egészen, hogy mi fogott meg benne, a puritán szépség biztosan benne volt, de leginkább, hogy próbáltam elképzelni, melyik gitárnak milyen hangja is lehet. A Telecasternek véltem tulajdonítani a nekem leginkább tetsző hangot. Egyszer aztán egy hangszerboltban volt lehetőségem kézbe venni egyet, és alig hittem a fülemnek, amikor az erősítőbe dugva megszólalt a hang, ami addig számomra csak a fejemben létezett. (Akkor még nem tudtam, hogy az a gitár egy Fender Vintage 52 gitár volt, azaz az 1952-es telecaster új kiadása, aminek az a lényege, hogy az utolsó csavarig megegyezik az ötvenes évek-beliekkel.)

Teltek, múltak az évek. A Nagy gitárkönyv kis híján kettészakadt annál az ominózus oldalnál, annyit ábrándoztam fölötte. Néha vettem egy pengetőt, és azzal viccelődtem, hogy most már csak a gitár hiányzik hozzá. Hat esztendő múlva érkezett el életem nagy napja, amikor kézbe vehettem a saját Fender Telecasteremet.

 

Dióhéjban mesélek a Telecasterről, aztán majd visszatérek az én történetemhez.

Kezdetben volt az akusztikus gitár. A XX. Század első felében valamikor felfedezték a pickupot, amely a hang elektromos jellé alakítására alkalmas. Nagy előszeretettel raktak ilyeneket akusztikus hangszerekre, hogy erősítőbe dugva nagyobb hangerőt érjenek el. Ezzel azonban egy vadonatúj hangzás is létre jött, aminek akkoriban nem igazán örültek a zenészek, ők minél hűebben szerették volna az akusztikus hangkaraktert hallani. Ezért feltalálták a tömör testű elektromos gitárt. (Ha jól tudom, ez egyébként a híres Les Paul nevéhez fűződik.) Azt hitték ugyanis, hogy ha nincsen akusztikus üreg a gitárban, akkor a pickup pusztán a húr hangját adja át a lehető legtisztábban. Mára már tudjuk, hogy ez nem így van, olyannyira, hogy az is nagyon erősen meghatározza a gitár hangzását, hogy milyen fajtájú, milyen szálsűrűségű, és milyen szálirányú fából készül.

1950-ig, ha tömör testű elektromos gitárra vágytál, csinálnod kellett egyet. Leo Fender - akinek már ekkor sikeres hangszer gyártó cége volt, amely lapsteel, másnéven Hawaii gitárok gyártásával foglalkozott – felismerte az ebben rejlő üzleti lehetőséget, és tervező asztalhoz ült, hogy olyan hangszert alkosson, amit könnyen és költség hatékonyan lehet sorozatban gyártani, ugyanakkor a zenészek minden igényét kielégíti. Rengeteget konzultált zenészekkel, egyik prototípust a másik után adta kölcsön, hogy visszajelzéseket kaphasson a munkájával kapcsolatban. Egyik változat a másikat követte, míg végül megszületett A HANGSZER.

A gitár legfőbb jellegzetességei, hogy kőrisfából készült a teste, egy darab jávor fából a nyaka, ami négy csavarral rögzült a testhez. A húrok nem a húrlábba kapaszkodtak, hanem közvetlenül a testhez rögzültek, azon keresztül haladva. Két pickuppal volt ellátva. Egyszerű és tökéletes.

Fender úr Broadcaster névre keresztelte az újszülöttet, ami iszonyú modernül és trendin hangzott akkor, a televízió megjelenésének idején. Azonban jogi vitába keveredett a Gretsch céggel, így kénytelen volt ezt megváltoztatni. Így született végül 1952-ben a Telecaster név.

Az én Telecasterem egy 1991-es évjáratú gitár, Amerikában készült, és Fender cég American Standard sorozatának jeles képviselője. Pár dolgot megváltoztattak a konstrukción 1952 és 1991 között, így ennek a hangszernek égerfából készült a teste, és a jávor nyakra rózsafa fogólap került. A húrláb is megváltozott, a régi három-babás „hamutartó” húrláb helyett egy állítólag kényelmesebb lapos fajta került rá, hat babával. (A babák a kis kütyük, amikre felfekszenek a húrok.) Sunburst színű, bár én sárgáról álmodoztam, mint a könyvben volt. Érdekelt is ez engem. Madarat lehetett volna fogatni velem, és hát lássuk be, hogy kevés tizennyolc éves srácnak adatik meg, hogy élete első hangszere egy ilyen komoly, profi cucc legyen. (Tízévesen kezdtem gitározni, de egészen eddig a pontig nem volt gitárom, mindig másét, főleg a bátyámét nyúztam.) Nem volt okom panaszkodni. Nem is tettem, tíz évig nem is gondoltam más gitárra. Tíz évig hoztam-vittem, nyúztam, zúztam, velem volt éjjel nappal. Látszik is rajta.

Tíz év után eljött az ideje, hogy egy másik gitárt is szerezzek mellé. Egyrészt, mert nem állapot, hogy húrszakadás esetén ne legyen pótgitárom a koncerteken, másrészt, mert tíz év után vágyni kezdtem egyéb inspirációra is, de főleg, mert annyira elhasználódott a fogólap, hogy egy-két bundozás csere után az egész rózsa fogólapot cserélni kellene, onnantól pedig ez már nem lenne ugyanaz a gitár. Ezt nem szeretném megvárni, ezért úgy döntöttem, hogy nyugdíjazom a hangszert, és csak jeles alkalmakkor veszem elő, most már kopjon egy másik gitár a próbákon!

El is kezdődött a keresés. Kipróbáltam számtalan gitárt, Fendereket, Gibsonokat. Megvettem és eladtam három igen komoly hangszert. Nagyon jók voltak, de nem ők voltak az igazik. Az ember kacsintgat jobbra-balra, de ez mind csak arra jó, hogy megtanulja a saját bőrén, hogy mire nincs szüksége. Persze, hogy egy újabb Telecaster mellett horgonyoztam le. Egy Fender American Vintage 52 Reissue Telecaster. Igen, ilyen gitárt már emlegettem a történet elején. Igen, olyan, amilyet először kézbe vettem életemben. A régi nagy álom, a sárga színű Tele a jó öreg kőrisfával, „hamutartóval”, nitro lakkozással, egy darabból készült nyakkal. A hang, a küllem, a feeling, amire a kezdetektől vágytam.

Hát így vagyunk mi hármacskán, boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Idáig az én történetem, lássuk a Beatlest!

 

Beatles vonatkozás:

A Beatles történetében két helyen bukkanhatunk hasonló gitárokra:

Paul McCartney kezében a Sgt. Pepper album felvételeikor készült képeken láthatunk egy Fender Esquire gitárt (persze fordítva, mivel Paul balkezes.), és nem meglepő módon a lemezen is gyakran felcsendül az a jellegzetes hang (pl. Fixing A Hole szóló). Ez a gitár a Telecastertől annyiban különbözött, hogy csak egy pickuppal szerelték gyárilag. Minden egyéb tekintetben pontosan ugyanaz.

Az 1969-es tetőkoncerten és gyakorlatilag az egész Let It Be albumon (és részben az Abbey Road felvételei alatt) George Harrison egy Fender Telecastert használt. Igen jellegzetesen szól. A hangszer érdekessége, hogy a teljes gitár rózsafából készült. A test is és a nyak is. Ez egy igen ritka, méregdrága típus, de egyszer nekem is lesz ilyenem.

Hajba Áron (2017)