fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar

Fender F65

Fender F65

Nagyon szeretem a régi hangszereket. Van bennük valami, ami az új cuccokban nincsen. Nem azért, mert ne készítenének ma is nagyszerű gitárokat (bár manapság talán nehezebb megtalálni/megfizetni az igényes, jó dolgokat az elképesztő mennyiségű bóvli között, és ez nyilván nemcsak a hangszerekre igaz), hanem mert az eltelt idő és a használat szépen lassan teljesen egyedivé, szerethető egyéniséggé varázsolja őket. Erre mondják, azt hiszem, hogy a hangszernek lelke van.

 

Az én akusztikus gitárom egy 1970 és 1975 között, Japánban készült Fender F65 típusú gitár. Pontosabbat nem tudtam kideríteni róla, mivel -bár van sorozatszáma- akkoriban Japánban senki nem rögzítette, hogy melyik évben, melyik gyárban, milyen sorozatszámok kerültek a gitárokba. Csak a pár évenként a gyártósoron történt apró változtatások árulkodnak. Annak idején irtózatos mennyiségben ontották a hangszereket a japán hangszergyárak. A nagy nyugati márkák ekkor kezdték el kiaknázni az olcsóbb Távol-keleti munkaerőben rejlő üzleti lehetőséget. (kicsit meg is ijedtek később, mikor a japánok precizitásával szembesültek, amely sok esetben olyan minőséghez vezetett, ami simán versenyre kelt az anyacégek drága amerikai hangszereinek minőségével. De aztán megoldották ezt is.) A cél az volt, hogy olcsó munkaerővel, olcsó alapanyagokból alacsonyabb kategóriájú hangszereket készítsenek, amelyek a nagy márkák drágább hangszerei alatti árkategóriákat fedik le.

A Fender cég pedig eleve nem fektetett hangsúlyt az akusztikus hangszerekre. Az ő profiljuk az elektromos gitárok, és az erősítők gyártása. Ezekben nagyok. Akusztikus gitárt ezért például sosem gyártottak Amerikában, és magas kategóriájú Fender akusztikus gitár sem nagyon létezik. Ennek megfelelően az én Fender F65-ösöm sem számított egy nagy durranásnak a maga idejében. Rétegelt fenyőfa a fedlapja (a magasabb kategóriás hangszereknél a fedlap tömör fából készül, a csúcskategóriában pedig már a hátlap és a káva is), rózsafa a háta és a kávája. (Írtam már korábban, hogy a rózsafának - egészen pontosan igazából palisander - a rózsához semmi köze? Csak annyi, hogy valamilyen tévhitből eredően az egész világon rózsafának hívják.) Érdekes módon eléggé úgy tűnik, hogy az én gitárom hátlapja tömör rózsafából készült, ami ebben a kategóriában igen meglepő. A nyak mahagóni, a fogólap ugyancsak rózsafa. Ezek az adottságok nagyjából az alsó kategória tetejére sorolják ezt a gitárt. Azért a tetejére, mert a rózsafa hát és káva egy picit nemesebbé teszi, mintha mondjuk gyakoribb és olcsóbb mahagóniból lenne.

Hogy miért ragaszkodom ehhez a gitárhoz? Miért nem adnám sokkal értékesebb hangszerekért? Sok ezer pontosan ugyanilyen gitár közül nekem miért éppen ő a nagy Ő? A válasz a hang, az egyéniség és a kisugárzás. Azok a dolgok, amiket az idő tett vele.

Egy apróhirdetés oldalon találtam 2009 körül, 40.000 Ft-ért árulták. Megláttam, és megszerettem. Mint olyan sokszor életemben, (Lásd pl.: tizenkét évesen a Telecasterrel, amit csak fényképen láttam, és tudtam, hogy Ő az) ebben az esetben is az intuícióra hagyatkoztam, ami ezúttal is olyan döntéshez vezetett, aminél jobb megoldáshoz semmilyen logikai okfejtés folytán nem tudtam volna eljutni. Így lett, hogy autóba ültem, és elindultam az ország másik végébe a gitárért, amiről nem tudhattam, hogy valóban úgy szól-e, mint ahogyan elképzeltem, és hogy egyáltalán használható állapotban van-e? Amikor először a kezembe vettem, olyan öreg rossz húrok voltak rajta, hogy a hangjáról csak annyi benyomást tudtam szerezni, hogy ahhoz képest egész telten szól. Arról nem beszélve, hogy a nyakmerevítő pálca teljesen le volt eresztve, ami olyan távolságot eredményezett a húrok és a fogólap között, hogy gyakorlatilag nem lehetett játszani rajta. Ez sem tántorított el. Megvettem.

Otthon aztán kezdődött a nyak állítgatás, húrláb csiszolgatás. Pár hét alatt sikerült elfogadható állapotra hozni. Ekkorra derült ki számomra, hogy végig jó úton jártam. Olyan hang jött a gitárból, amire mindig is vágytam. Ugyanis az akusztikus gitárokkal mindig az volt a bajom, hogy vagy egyszerűen vacakul szóltak, vagy túlzottan kifinomult, kidolgozott hangjuk volt. Nem szeretem a túl steril, túl tökéletes akusztikus gitár hangokat. Ebben a gitárban megtaláltam azt a gazdag, telt hangot, amit kerestem, és hozzá megkaptam azt a fajta ösztönös, természetes csiszolatlanságot, amit minden amúgy jó gitárból hiányoltam addig. Ezt képes tenni az idő és a használat egy egyébként teljesen átlagos gitár hangjával.

És persze ott van hozzá a küllem: A klasszikus, Martin gitárokra hajazó drednought testforma, az idővel besötétedett lakkozás, a sok pengetéstől millió karcolást elszenvedett fedlap, a fejen meglevegősödött lakkozás. Ha mesélni tudna… De tud is a maga módján.

Mivel elektronika (hála Istennek) gyárilag nincs benne, ezért évekig csak akusztikusan használtam, azaz a magam szórakoztatására és egy-két stúdiófelvételen. Úgy éreztem, hogy többre érdemes ez a hangszer. Ezért 2013 januárjában odaadtam Kovács Tamás barátomnak, aki talán az egyetlen hangszerész az országban, akire száz százalékos biztonságérzettel bízom a hangszereimet. Ezúttal sem okozott csalódást. A gitárba úgy került csúcsminőségű piezzo pickup és elektronika, hogy ebből kívülről semmi sem látszik, és semmilyen szerkezeti változtatás nem történt a gitáron. Ha akarnám, visszaalakíthatnám nyomtalanul. A húrlábon volt némi javítani való, ami egy nagyon finoman megmunkált rózsafa betéttel lett megoldva, valamint új bundok és új felsőnyereg is kerültek a hangszerre. Így most már koncert körülmények között is tudom használni.

Nagyon sok örömöm van ebben a gitárban, velem lesz, amíg leszek.

Hajba Áron (2017)