fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar

Epiphone Sheraton II.

Epiphone Sheraton II ASB

Paul McCartney egyszer azt mondta, hogy ha választania kellene egyetlen elektromos gitárt, amit használ, akkor biztosan az Epiphone Casino gitárja lenne az. Nos, én is valahogy így érzek az Epiphone Sheraton-ommal kapcsolatban.

Éppen 20 esztendeje annak, hogy találkoztunk. Egy hangszerbolt kirakatában láttam meg őt. Egy Gibson ES-335-ös mellett állt, és rögtön tudtam, hogy kell nekem. Jellemző, hogy a Gibson gitárt épp csak észrevettem mellette, majd azonnal az Epiphone kezdett érdekelni. Rövid úton sikerült is megszereznem. Akkor persze még tudtam az okát, egyszerűen valahogy csak éreztem, hogy ez a hangszer lesz számomra a megfelelő, sőt… De hogy mit is vettem én akkor valójában, azt csak sokkal később, rengeteg kutatás után tudhattam meg…

Az Epiphone gitárok története távoli időkre nyúlik vissza. Már jóval a Beatles ideje előtt létezett a márka, és nagyszerű gitárok készültek a márkanév alatt Amerikában. 1957-ben Gibson felvásárolta nagy riválisát, az Epiphone céget, és folytatta a gyártást. A hatvanas évek Epiphone-jai - így a Beatles Casinói is - tehát már a Gibson-korszak termékei. Talán furcsa, de a Beatlesből Paul McCartney vett először ilyen szólógitárt, majd az ő példáját követve szerezte be magáét John és George is. Mégis Lennonhoz kötik leginkább az Epiphone Casinót, mi sem mutatja ezt jobban, mint a mai napig kaptahó „Lennon model”.

1970-ben azonban a gyártást Japánba helyezték át, amivel lényegében lezárult az amerikai vintage Epiphone-ok kora. A japán Matsumoku gyárban egészen a nyolcvanas évek közepéig nagyszerű gitárok láttak napvilágot. Ebben a korszakban, egész pontosan 1982-ben készült az én hangszerem a japán Matsumoku-nál. Kiemelkedő minőség, precíz kidolgozás, remek hangzás jellemzi a korszak hangszereit.

A test rétegelt jávorból készült, közepén tömörfa betéttel, tehát valójában csak kétoldalt üreges. A tömör részen kapott helyett a két Matsumoku által készített pick up, a húrláb és a húrtartó. A potméterek, a pick up választó kapcsoló és a jackaljzat az alsó f-lyukon építhető be (szép mutatvány!). A gitár teljes hardvere arany színű, az eddig említettekhez értve a hangolókulcsokat is. A rózsafa fogólap berakásai valódi gyöngyház berakások, a jazz-esen laposra csiszolt bundokat igényesen szép műanyagozás szegélyezi. A fej Epiphone logójának betűtípusa is jellemző a korszakra, a szőlőlevél mintázat pedig akkoriban csak a legjobb, minőségi hangszereken díszeleghetett. A nyak domborítása nagyon jól eltalált, a precíz kidolgozásból adódóan pedig még harminc éves bundokkal sem hamis, jól tartja a hangolást. Talán mondanom sem kell, a jól megépített 1982-es hangszer eredeti pick up-jaival nagyszerű vintage hanggal szól a Vox AC15-ön. A gitár gyönyörű sunburst színben pompázik, és ami jellemző az akkori Epikre: a gitár hátoldala is sunburst lakkozású, nem egyszínű, mint a későbbi szériáknál.

A gitárosok általában - érthető módon - teljes Fender és Gibson őrületben leledzenek: a Telecaster,  a Stratocaster, a Les Paul a három dobogós model. Nálam ez mindenképpen kiegészül az ES-335-ösnek titulált gitárokkal, amik tagadhatatlanul magukon hordják a Gibson korszak előtti Epiphone jegyeket, markáns hangzásuk pedig nagyban eltér a másik három típus sound-jától. Olyan karakterű hang, ami valahogy nagyon sokféle zenébe beleillik, és furamód valahogy mind a Tele, a Strato és a Les Paul hangja is imitálható rajta. Minden jó tulajdonsága, megbízhatósága és egyszerűsége mellett ezt a sokoldalúságot szeretem még a legjobban…

Ha egyetlen elektromos gitárt kellene választanom, az biztosan az Epiphone Sheraton lenne…

Dobos László (2017)

 

John Lennon és az Epiphone