fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar
fix bar

MAGYAR NARANCS INTERJÚ 2017-BŐL

„Mintha Krisztus koporsójához zarándokolnánk”
Magyar Narancs interjú 2017 februárjából
Lapunk megjelenésével egy időben adja elő The Psychedelic Beatles Songs című műsorát az A38 hajón a legismertebb hazai Beatles tribute-zenekar, az immár 13 éves The BlackBirds. Az együttes dobosával beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Mennyire gyakori, hogy egy Beatles emlékzenekar nem a „gombafrizurás” dalokkal áll színpadra?


Hoffmann György: Nem jellemző. A legtöbben a közismert, populáris oldalt veszik elő, elsősorban erre kíváncsi a közönség. A leggyakrabban mi is ezt tesszük, de mivel az elmúlt 13 évben volt legalább 850 koncertünk, úgy gondoltuk, olykor-olykor elkalandozhatunk a B-oldalas dalok világába, vagy eljátszhatunk olyan számokat is, amelyeket a Beatles soha nem játszott élőben.


MN: A She Loves You-t vagy az A Hard Day's Nightot el tudja játszani négy ember, a Strawberry Fieldset vagy az I'm The Walrust bajosan.


HGY: Ezt úgy hidaljuk át, hogy van nekünk is egy George Martinunk, ha úgy tetszik, Billy Prestonunk, Vecsei László. Ő szintetizátoron játszik ilyen alkalmakkor. Előfordult már, hogy fúvósok és vonósok is közreműködtek, bár ezt anyagi okokból ritkán engedhetjük meg magunknak. A Beatles dalok közel 80%-át autentikusan nem tudja előadni 4 ember.


MN: Mennyire fontos, hogy egy-az-egyben szólaljanak meg ezek a dalok?


HGY: Az a legfontosabb, hogy élőben szólaljanak meg a Beatles számok. Nem akarjuk újból felvenni, nem akarjuk feldolgozni őket, egyszerűen megpróbáljuk úgy eljátszani, ahogy annak idején a Beatles elképzelhette.


MN: Számít ilyenkor a tagok személyisége?


HGY: Persze. Egy másik korban élünk, más emberek vagyunk, így bármennyire is ragaszkodunk az eredetihez, más lesz a végeredmény. Úgy gondolom, hogy a Beatles-emlékzenekaroknál a siker azon áll vagy bukik, hogy ez az eltérés merre viszi el az egészet. Örömteli például, ha azt halljuk a koncert után, hogy ez teljesen olyan, mint az eredeti, mert ez azt mutatja, hogy valami átjött annak a korszaknak az atmoszférájából.


MN: Kellenek ehhez korabeli hangszerek, erősítők is?


HGY: Ha komolyan vesszük a dolgot, nem elég a frazírokat, a szólamokat, a dobtémákat leszedni, fontosak a hangszerek is. Nem csak azért játszom egy '66-os Ludwig Black Oyster Pearl szerelésen, mert Ringónak is olyan volt, hanem azért, mert a most gyártott doboknak teljesen más hangzása van, és ugyanez áll a gitárokra is. És ezért volt hatalmas megtiszteltetés számunkra az a szerződés, mely szerint mi vagyunk a VOX erősítők hivatalos magyarországi Beatles emlékzenekara.


MN: Honnan lehet beszerezni ilyen hangszereket?


HGY: Ahogy minden, ez is csak pénz kérdése. A retróhullám miatt is gyártanak ilyeneket manapság, de azok is egy vagyonba kerülnek, nem beszélve az eredeti ötven éves hangszerekről. Nekem nagyon nagy mázlim volt a dobbal. Egy volt belőle az országban, amit még a Bergendyék hoztak be valamikor a hetvenes években. Nem verték szét, időben lecsapott rá egy gyűjtő, tőle sikerült megvásárolnom.


MN: Hány műsorotok van?


HGY: Megpróbáltuk a teljes életművet feldolgozni. A pszichedelikus műsor és a sztenderd „slágerparádé” mellett van egy kifejezetten George Harrison munkásságára fókuszáló programunk is, amit a Calcutta trióval közösen szoktunk előadni. Emellett előfordul, hogy egy-egy teljes albumot játszunk el az első hangtól az utolsóig. De van két színházi műsorunk is, egy Mikó Istvánnal és van egy B. Tóth Lacival is.


MN: Tekinthetjük ezt egy afféle szórakoztató-ipari vállalkozásnak?


HGY: Teljes mértékben. Ez a szakmánk és a hivatásunk is.


MN: Már a megalakulásotok idején is ez volt a cél?


HGY: Egyáltalán nem. Mindannyian a saját együtteseinkben zenéltünk - én például Takáts Tamással játszottam -, de összekötött bennünket a Beatles iránti rajongás, és úgy gondoltuk, hogy miért ne próbálkozhatnánk egy ilyen produkcióval. 2004-ben kezdtünk, volt néhány sikeres fellépésünk, de minden bizonnyal az volt döntő, hogy rá egy évre felajánlottak egy féléves szerződést Mallorcán, ahol rock kocsmákban és szállodákban kellett játszanunk.


MN: Vendéglátózás?


HGY: Igen, ez az volt. A szezon végén marasztaltak is, sőt emelt gázsit ígértek, de inkább visszajöttünk, mert nem akartunk belefásulni ebbe. Viszont ez a féléves munka összerázta a csapatot, bebizonyította, hogy jól tudunk együtt dolgozni. És amikor hazajöttünk, kiderült, hogy erre itthon is van igény.


MN: Úgy tudom, egy komoly Beatles-gyűjtemény tulajdonosa is vagy.


HGY: Amikor egészen kis gyerekként felfedeztem a szüleim lemezgyűjteményét, annyira  megragadott a Beatles, hogy azonnal rajongóvá váltam és mindent tudni akartam róluk. Úgyhogy már gyerekként is az összes zsebpénzemet könyvekre, poszterekre, lemezekre költöttem, és ez a szenvedély mai napig is tart. Ennek köszönhetően harminc év alatt valóban komoly gyűjteményre tettem szert, valószínűleg nekem van az országban a legtöbb Beatles-plakátom, 130-140 darab, de van néhány első-második kiadású lemezem és más ritkaságok. Ennek ellenére az autogramokat tartom a legnagyobb értéknek, vagyis inkább azt, hogy találkozhattam Paul McCartney-val és Ringo Starral. És rajtuk kívül is egy csomó olyan legendával, akik valamiféleképpen kötődtek a zenekarhoz, bár e tekintetben azt hiszem, Tony Curtis a legemlékezetesebb.


MN: Tony Curtis?


HGY: Ő is szerepel azon a csoportképen, ami a Bors őrmester lemez borítóján van. Amikor Budapesten járt, eljött az egyik koncertünkre méghozzá Bors őrmesteres pólóban. Kiderült, hogy nagyon büszke arra, hogy ő rajta van azon a híres képen. Úgy dedikálta a lemezt, hogy még be is karikázta rajta a fejét.


MN: Pete Besttel is találkoztál Liverpoolban. Milyen benyomást tett rád a könnyűzene legnagyobb lúzere?


HGY: Igen, találkoztunk és nagyon kedves és közvetlen volt. Mélységesen tisztelek mindenkit, akinek köze van a Beatles mítoszhoz, de azért lássuk be, hogy Pete Best nem tudott jól dobolni, Ringo Starr viszont zseniálisan tudott dobolni. Ennyi a titka, hogy Pete-et kivágták a zenekarból, amikor George Martin szerződést ajánlott nekik. Szóval igaz, hogy „lúzer” de kettőn állt a vásár.


MN: Többször felléptetek a liverpooli Cavern Clubban. Az nem olyan, mint egy skanzen?


HGY: Egyáltalán nem tűnik annak, nagyon is hétköznapi, és tulajdonképpen zenei szempontból egyáltalán nem jó hely. Kicsi a színpad, vacak az akusztikája, ragad a padló, szóval nem egy múzeumi látványosság. Ennek ellenére a magunkfajta rajongóknak olyan ez, mintha Krisztus koporsójához zarándokolnánk el, pláne, hogy nemcsak turistaként lehettünk ott. Eddig úgy 15 alkalommal játszottunk a klubban, az egyik alkalommal Denny Laine előzenekaraként, ő Paul McCartney zenésztársa volt 1971-1979 között a Wingsben.


MN: A többiek is ennyire fanatikusak?


HGY: Igen, bár ez náluk nem jelenik meg tárgyiasult formában. Dobos Laci a frontemberünk is már ezer éve zenél, de ő inkább gitárokat csinál és gyűjt, Hajba Imi és Hajba Áron pedig sok zenekarban megfordult már, gyerekkoruk óta zenélnek, de ők is inkább a hangszereket, erősítőket, effekteket gyűjtik.


MN: Ma már Magyarországon is van egy Beatles-múzeum, az Egri Road Egerben, melynek ti vagytok a „hivatalos zenekara”. Mit jelent ez pontosan?


HGY: Közösen ápoljuk a Beatles hagyományt Magyarországon. Erősítjük egymást és büszkék vagyunk rá, hogy az a hatalmas - és itthon egyedülálló - múzeumi gyűjtemény, valamint a mi eddigi 850 koncertünk is hozzájárult a magyar Beatles-rajongás terjedéséhez, fennmaradásához.


MN: Noha szinte minden karácsonyra előkerül valami kuriózum, az „életmű” lezártnak tekinthető. Ti viszont hosszabb ideje együtt vagytok már, mint annak idején Beatles. Nem unjátok?


HGY: Biztos meg lehet unni, de nekünk ez még nem sikerült. Azt lehet mondani, hogy a 689. koncertünk már nem volt akkora hatással ránk, mint az első öt, és vannak olyan helyek, ahol nem érezzük jól magunkat, de ezt valószínűleg bármelyik 13 éves zenekar elmondhatja magáról. De azt mindannyiunk nevében állítom, hogy nem fásultunk bele. Olyannyira nem, hogy ha vége van egy koncertnek, és beülünk a buszba, akkor elég gyakran előfordul, hogy Beatlest hallgatunk hazafelé. Ha belefásultunk volna, nem kínoznánk magunkat ilyesmivel.


MN: De azért ebből éltek.


HGY: Igen, de ha utálnánk, elegünk lenne belőle, biztosan nem csinálnánk. Játszhatnánk más zenét, és mivel mindenkinek van „polgári” szakmája is, zenélnünk sem lenne kötelező.


MN: Mennyire stabil a rajongótáborotok? Beszélhetünk-e egyáltalán BlackBirds-rajongókról?


HGY: Cserélődnek a rajongóink. Megfigyeltük, hogy van egy kemény mag a koncerteken, de elmúlik 2-3 év, és eltűnnek, és jönnek helyettük újak. Az a legszebb az egészben, hogy nem nyugdíjasok, hanem tízen- és huszonévesek. De van néhány olyan rajongó, aki már 13 éve „velünk” van. Ez igazán megtisztelő.


MN: Úgy tudom, az első magyar Beatles-emlékzenekar a Hungaria volt még rock and roll korszakuk előtti időkben. Ők nemcsak Beatles számokat, hanem a Beatles modorában írt saját dalokat is játszottak magyar szöveggel. Erre nem gondoltatok?


HGY: Ebben a formában nem. Minden zenekari tagnak van olyan projektje, amelyben saját dalokat játszik, de azoknak semmi köze nincs a Beatleshez. Láttam felvételeket Fenyő Miklósék akkori produkciójáról, és nagyon tetszenek is, de nekünk nincsenek és valószínűleg nem is lesznek ilyen ambícióink.


Legát Tibor