BEATLES SZTORIK - Adhatnál egy autogramot!

ADHATNÁL EGY AUTOGRAMOT!

Korabeli elbeszélések alapján, a történetet írta: Marsi József

Leszámítva egy pár órás bulit Paul szüleinek udvaráról nyíló retyójában, fellépések és dobos híján a banda már hónapok óta nem játszott együtt. Ami 1960 áprilisában a Forthlin Road-on zajlott, az csupán néhány recsegős felvétel elkészítése volt, melyen Mike McCartney dobszerkó helyett a gitárját püföli. A néhány nappal korábbi családi házibulin, melyen John és Paul The Nerk Twins duó néven nyomult, a karrierjük szempontjából szintén felejthetőnek bizonyult. A kényszeres zenekari szünetnek azért akadt pozitív hozadéka is, az, hogy a banda új nevet vett fel: Silver Beetles. Ám a szürke hétköznapoknak egy csapásra vége szakadt, mikor Larry Parnes popmenedzser, aki akkoriban az angol popzenei élet egyeduralkodójaként volt ismert, májusban ellátogatott Liverpoolba. A hír, - miszerint Parnes egy dögös bandát keres Billy Fury mellé, annak nemsokára elinduló turnéja végett, - futótűzként terjedt el a helyi zenekarok közt. Parnes ugyanis sürgetőnek érzete, hogy új koncertkörutakat szervezzen, mivel egyik nagy protezsáltja és bevételi forrása, Eddie Cochran három héttel korábban tragikusan elhunyt. Billy Fury pedig hasonló típus volt, mint Eddie, afféle angol Elvis Presleyként csajok bálványa volt és épp most jött ki első nagylemeze, a The Sound Of Fury. Ő is liverpooli volt, igazi tehetségnek számított, nagy előnyére vált, hogy külsőleg is sztár alkat volt. A város hírhedt körzetében, Dingle-ben született, nem messze Ringo Starr gyerekkori otthonától, ám apjának köszönhetően hamar feljutott az addig elérhető csúcsra. Énekesként teljesen átvette Elvis stílusát, még a mozdulatait is tökéletesen lekoppintotta. Nem csoda, hogy a város összes bandája kapkodva rohant a hirdetésben meghatározott helyre, hiszen Billy háttércsapatának lenni nagy megtiszteltetés volt, szinte példaképnek számított a szárnyaikat bontogató liverpooli zenészek szemében.

A meghallgatásra május 10-én, kedden került sor a Wyvern Social Clubban, a Seel Street 108 alatt. A klubot, a Beatles akkori menedzsere Alan Williams vásárolta meg és új tulajdonosként hamarjában át is nevezte Blue Angel-re, hogy egy igényes szórakozóhelyet nyisson a városban. Ugyanakkor nem érte be ennyivel, a Jacaranda klubra is lecsapott, ahová eredetileg az egész meghallgatás szólt, csakhogy a hely méretei végül nem feleltek meg az eseménynek. Ezért hamarjában átvezényeltek mindenkit a még átalakítás alatt álló Blue Angel-be, melynek paraméterei pont megfeleltek az elvárásoknak. A megadott időpontra tömegesen érkeztek a helyi zenekarok, gyakorlatilag minden liverpooli banda eljött, aki csak számított. Ott volt a Cass and the Cassanovas, Gerry and the Pacemakers, Derry and the Seniors, Cliff Roberts and the Rockers, felutazott a londoni The Big Man, valamint az addig ismeretlennek számító Silver Beetles is megjelent. Pontosabban az utóbbi banda még nem a teljes létszámával. Tommy Moore az ideiglenes dobosuk még nem ért oda és Stuart Sutcliffe sem tudta egész pontosan a casting dalainak basszusjátékát, vagy ha nagyon őszinték akarunk lenni, inkább sehogyan sem tudta.

- Srácok! – nyomta el a cigarettát John az Blue Angel bejárata előtt – ilyen hétköznapi szerkóban nem mehetünk be zenélni. Leég a bőr a képemről. Még egy húrt sem pendítünk meg és kivágnak minket. Láttátok, hogy mindenki pingvinszerkóban van? Paul, mennyi időnk van még a kezdésig?
- Most múlt fél egy, elviekben még van egy kerek óránk! – nézett Paul az izgalomtól feszengő Johnra, majd saját öltözékére.
- Akkor ne húzzuk az időt fiúk, remélem, hogy van mindenkinél valamennyi zseton, mert most kerítünk valami dögös fellépő szerelést! Higgyétek el, ez nagyban dob az esélyeinken! – intett John.
- És Tommy? Ő nincs itt. – loholt George Harrison a többiek után. John hátranézett, majd kacsintott egyet George-ra.
- Tudod a méretét ember? – George széttárta a karját és kénytelen volt elismerni, hogy Johnnak igaza van.
Tommy Moore-t Brian Cassar javaslatára Alan Williams hozta a bandának. Idősebb volt, mint a többiek, de gyakorlott dobos volt és igazán ez az ami számított.
- De jó fejek vagytok srácok - fogta a fejét Stuart Sutcliffe - a kinézetünk miatt aggódtok, de azt feltételezem, vágjátok, hogy egy deka hangot nem tudok elpötyögni azokból a dalokból, melyeket kiválasztottatok? A francba, rohadtul be fogok égni!
- Semmi hiszti Stu, valami azért csak dereng, majd kitalálunk valamit! – legyintett
John, de persze maga sem tudta hogyan vonják el Larry Parnes figyelmét arról a szemet szúró tényről, hogy Stuartnak csupán minimális fogalma van a basszusgitár használatáról. Viszont sem ő, sem Paul, sőt még az akkor tinédzseréveit taposó George sem mutatta jelét annak, hogy okuk lenne bármiféle stresszre a basszus miatt. Ugyanakkor nem is húzva az időt, az először útjukba eső ruházati üzletben mindannyian egyforma fekete színű szerelést választottak fekete-fehér cipővel. Még a helyszínen átöltöztek, majd igyekeztek is vissza a Blue Angel-be, ahol Johnnak már szemmel láthatólag kezdett emelkedni a vérnyomása.
- Megetetem a saját dobverőjét Tommyval! Hol van ez az átkozott? Szóljatok már Alannek, hogy intézkedjen, mert dobos nélkül nem léphetünk fel! - Nézett körbe John, majd hirtelen kikerekedtek a szemei. Johnny Hutchinson, a Cass and the Cassanovas dobosa, mint szabad préda, épp most ül le a terem szemközti asztalához. Már távolról látszott rajta, hogy majd felrobban mérgében, az erek ugyanis annyira dudorodtak a halántékán, hogy kész csoda volt, hogy nem pattantak szét. Együttese ugyanis addigi fennállásuk legpocsékabb formáját hozta és épp ma, amikor már centire voltak a jól fizető munkától és sikertől. Johnt viszont ez nem izgatta.
- Most mit csinál? – hajolt hátra George a többiekhez, mutatva Lennon felé, aki épp Hutchinsonnal kezdett susmorgásba pár méterrel odébb. A többieknek még ideje sem volt válaszolni, John már jött is feléjük a dobossal.
- Fiúk, itt a segítség! Ő Johnny Hutchinson a Cassanovasból. Már túl vannak a meghallgatáson, baromi pocsékul játszottak, de legalább van tapasztalata. Ha Tommy nem ér ide, Johnny elvállalta, hogy beugrik helyette!
- Ja, - reagálta le röviden Hutchinson – nekem nem gond, annál rosszabb már nem lehet, mint ami ma volt. – közölte visszafogottan, ugyanakkor a vak is leolvasta róla, hogy széteszi a düh.
John már nem húzta tovább az időt, felvázolta a fellépés koncepcióját, pontosították a dalokat, majd leültek egy padra és tökéletesen megnyugodtak, hogy a probléma kipipálva. Hutchinsonnak nem kellett sokat magyarázni, profi dobos volt, a dalok már a vérében voltak. Stuart volt az egyetlen, aki szinte semmilyen gitártudással nem rendelkezett és elképzelni sem tudta, hogy miként másszon ki a szószból. Már annyira nem érdekelte az egész, hogy nekiállt portrérajzot készíteni Larry Parnes-ről.
- Idefigyelj Stu – fordult hozzá Paul – csak lazán, érted? Nehogy észrevegyék, ha nem tartod a ritmust, találj ki valamit. Vond el a figyelmüket, vagy mit tudom én, csinálj egy-két Elvis pózt, vagy ilyesmi!
- Állj háttal nekik! – javasolta John miközben tekert még egyet az A húrhangolókulcsán. – Állj nyugodtan háttal, aztán amit ismersz, arra adj kakaót, amit nem, ott csak imitálj, mi majd hozzuk a show-t!
- Vedd fel a napszemüveged is, ne lássák, hogy zavarban vagy. – tett hozzá Paul, és már jókat röhögtek azon, ahogy elképzelték maguk előtt az egészet. Meg egy kicsit nyeregben is érezték magukat, mert szemmel láthatólag, sem Fury, sem pedig Parnes nem volt elégedett egyik zenekarral sem. A meghallgatásra érkezők totál be voltak tojva Parnes és Fury jelenlététől, egyik a másik után bénázott és ezt a Silver Beetles rettenetesen élvezte.
- Ti következtek! – fordult feléjük Williams – adjatok bele mindent srácok, Billy nemrég dobta ki a saját csapatát. Nagyon finnyás egy pasas. Mutassátok meg, hogy ti vagytok a legjobbak!
- Akkor gyerünk! – állt fel John, majd felhajtotta fekete ingjének gallérját és beálltak a színpadnak kinevezett szűkös kis sarokba.
- Tíz perc, négy dal, kezdhetik! – mondta Larry Parnes és egy határozott kézmozdulattal jelezte, hogy nincs idő a vacakolásra, még más zenekarok várnak utánuk. A fiúk feltekerték az erősítőket és belevágtak az előre megszabott tíz perces műsorba.
Ahhoz képest, hogy legalább fél éve nem zenéltek együtt, a csapat rendkívül odatette magát. Persze nem voltak profik, de csapnivalóak sem. Hatalmas bulit nyomtak a Blue Angel castingra kijelölt részében, minden tudásukat bevetették, tudva, hogy ennek a meghallgatásnak a sikerétől függhet a leendő karrierjük. Ám még mielőtt belekezdtek volna a harmadik dalba, egyszer csak Tommy Moore jelent meg az ajtóban, dobverőkkel és egy lábcinnel a kezében, majd diszkréten sziszegni kezdett John felé.
- Hé, itt vagyok! Bocs a késésért! Mi legyen most? – Tommy tétován nézett hol Johnra, hol Johnny Hutchinsonra, szándékosan kerülve Larry Parnes és Billy Fury szikrázó tekintetét. Szerencsére Alan Williams már adta is az utasításokat, hogy ne egy egyensúlyát vesztett együttes képe maradjon meg Parnes emlékezetében.
- Köszönjük Johnny a beugrást, szenzációs voltál! Tartozom neked! Tommy pattanj a dobok mögé és folytassátok! – majd a két dobos egy gyors kézfogás után helyet cserélt.
- Hol a rohadásban voltál ember? – motyogta oda John Tommy felé, amíg az befészkelte magát a dobok mögé.
- Bocs haver, de össze kellett szednem a dobokat! Ezer felé voltam, meg azt hiszed olyan könnyű elszabadulni a melóhelyről korábban? – vonta meg a vállát Tommy,
melyre John visszavonulót fújt, hiszen Tommy Moore csaknem tíz évvel volt idősebb nála és a hobbizenélésen kívül rendes munkaidőben dolgozott egy üveggyárban, mint targoncavezető.
A röpke és átmeneti zavart maguk mögött hagyva a műsort végül két pergős rock and rollal zárták le, aztán elvonulva, letelepedtek egy asztalhoz, ahol Parns és Fury véleményét várták. Ők viszont az egész meghallgatást mindenféle érzelem nélkül, rezzenéstelen arccal ülték végig, az ember nem tudta volna megállapítani róluk, hogy temetésen vannak-e, vagy tehetségkutatón? Az is elég idegőrlő volt, hogy sokáig nem mondtak semmit a jelentkezőknek, hanem összebújva tanácskoztak és grimaszolva lapozgatták a jegyzeteiket. Aztán megtört a jég.
- Mr. Lennon! – intett Parnes Johnnak, tudván Williamstől, hogy ő volna a csapat vezetője.
John már ugrott is, majd jókora magabiztossággal a tekintetében odasétált az ítéletet hozó asztali társasághoz.
- Mindannyian úgy látjuk, hogy jók vagytok és látunk bennetek fantáziát. De van valami, ami zavar bennünket, ez pedig a basszusgitárosotok. – Johnnak kikerekedtek a szemei. Úgy vélték, hogy sikerült valahogy elfedni Stuart gitártechnikai hiányosságait, azzal, hogy szerencsétlennek mindenki csak a hátát látta és az akkordok közötti bénázásait senki. De hát egy popzenei menedzser nem most kezdte a szakmát.
- Tudja Mr. Parnes, a barátunk nemrég csatlakozott hozzánk, még van mit tanulnia, de belejön, ezt meg tudom ígérni Önnek! – szabadkozott ártatlan arckifejezéssel John, mint aki nem tudná, hogy Stuart valójában alkalmatlan a zenei pályára.
- A másik dolog a dobos. Késik, aztán az izgalomtól végig reszket, mint a nyárfalevél.
Nem tartotta az ütemet, nem adta meg a zenekarnak a kellő alapot, nem tudott összhangba kerülni a basszussal, amit egyébként is alig hallottunk. – nézett John szemébe Larry Parnes, majd egy néhány másodpercnyi hatásszünet után folytatta - A basszeros nagyon gyenge John. De ennek ellenére volna egy ajánlatom. – Billyvel úgy látjuk, hogy jól játszotok, beszélek Mr. Williams-szel és ha úgy gondoljátok, szerződtetném a Silver Beetlest, de egy feltétellel. – Parns arckifejezése ekkor nagyon komolyra váltott és látszott rajta, hogy nem tréfál.
- És pedig? – kérdezte John kissé gyanakvó hangnemmel.
- Szerződést kínálok, de csak a basszusgitáros nélkül! – dőlt hátra a székben menedzser, nem tudva, hogy John nemcsak régóta nagy haverja Stuartnak, hanem igazi lelki társa is, és ez a feltétel egyenesen sértés volt John számára.
- Ezt nem fogadhatom el! – John már fordult is meg és indult a többiekhez, arcán már levehető volt, hogy a meghallgatás nem járt sikerrel.
- Heti húsz fontot kapnátok! – szólt utána Billy Fury – én nem hagynám ki fiú!
- Én mégis kihagyom. A társunkat nem hagyjuk cserben, nem tudtok annyit fizetni
Billy. De, igaz is – fordult vissza John és Billy már abban a hitben volt, hogy a srác meggondolta magát, ám csupán annyi történt, hogy John kivett egy papírlapot a zsebéből.
- Ha már ilyen jól összejöttünk Billy, adhatnál egy autogramot!

(Marsi József)

Az írás egyéb, máshol történő publikálásához a The BlackBirds, vagy Marsi József engedélye szükséges.